Ketten alkotjuk - ketten gyógyítjuk - A tünet nem hazudik

Amikor egy párkapcsolatban valami "elromlik" – az egyik fél félrelép, inni kezd, vagy éppen elhízik –, az első és legkézenfekvőbb reakció az ítélkezés. Ő a hibás. Ő csinálta. Ő a a hazug, a gyenge, nincs elég akaratereje.

De mi van akkor, ha ez a szemlélet téves?

A rendszerszemléleti pszichológia – amelyet többek között a családterápia és a párterápia is alapul vesz – egészen más irányból közelíti meg ezt a kérdést. Nem az egyénre, hanem a kapcsolati rendszerre fókuszál. Arra, ami kettejük között zajlik. Arra a láthatatlan dinamikára, amely mindkét felet befolyásolja – még akkor is, ha a tünet csak az egyikükön látszik.

A jéghegy, amit nem látunk

Sokan úgy érezzük, hogy jól ismerjük magunkat. Tudjuk, mit szeretünk, mit nem, mit akarunk a párkapcsolatunktól. Ez az önismeret azonban csak a jéghegy csúcsa – a tudatos részünk, amely a felszínen látható.

Alatta, a víz alatt rejtőzik valami sokkal nagyobb: a tudattalan.

Azok az érzések, amelyeket sosem engedtünk magunknak megélni. Azok a szükségletek, amelyekre nem volt szavunk. Azok a félelmek, amelyeket évekkel ezelőtt betemetettünk, mert akkor nem volt biztonságos megmutatni őket. A tudattalan nem tűnik el attól, hogy nem látjuk – csendben dolgozik tovább, és befolyásolja azt, ahogyan viselkedünk, választunk, reagálunk. Amikor párt választunk, akkor mindketten a másik tudattalanjával is összekötjük az életünket.

A tünetképzés pedig ebből a tudattalan rétegből táplálkozik.

Amikor valaki megcsal, inni, esetleg hízni kezd, az esetek nagy részében nem egy tudatos döntésről van szó. Nem ül le és azt gondolja: "Na, akkor ma megcsalom a párom, mert hiányzik az érzelmi közelség." Vagy: "Mostantól alkoholista leszek, vagy egyre többet eszem, mert nem merem kimondani, hogy egyedül érzem magam, vagy épp ellenkezőleg, távolságra van szükségem." Ezek a folyamatok jórészt a tudattalan szintjén zajlanak – a személy maga sincs tisztában azzal, mi vezérli a viselkedését.

Ez az, ami a tüneteket olyan nehezen kezelhetővé teszi: a tudatos akarat önmagában kevés. Lehet valaki tökéletesen elszánt arra, hogy "soha többé nem csinál ilyet" – és mégis ugyanabba a mintába esik vissza. Nem gyengeségből, hanem mert a mögöttes tudattalan dinamika változatlan maradt.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért éppen az a tünet jelenik meg?

Miért van az, hogy az egyik embernél – az egyik kapcsolatnál – a megcsalásban, a másiknál az alkoholban, a harmadiknál miért az elhízás köntösében jelenik meg a kapcsolati feszültség?

A válasz több rétegű.

Az első rétegben találhatóak a kapcsolatban lévő személyek fogantatásig terjedő tudatos és tudattalan emlékei, terhei, hajlamai, az a személyes történet, amelyet mindenki magában hordoz. Korai élmények, amelyek meghatározták, hogyan kezel valaki közelséget és távolságot, hogyan reagál elhagyatottságra, hogyan kezeli a haragot vagy a szégyent. Aki gyerekkorában megtanulta, hogy az érzelmeket el kell fojtani, az felnőttként talán a testén keresztül fejezi ki azt, amit szavakban nem tud. Aki azt tanulta, hogy a szeretetet ki kell érdemelni, az talán kívülről keresi az elismerést, ha otthon nem kapja meg.

A második rétegben a kapcsolatban lévők transzgenerációs örökségét találjuk. Ez azokat a mintázatokat jelenti, amelyeket nem mi magunk éltünk meg, hanem örököltük – a szüleinktől, nagyszüleinktől, a család egész rendszerétől. A családokban megdöbbentő rendszerességgel ismétlődnek bizonyos témák, helyzetek, azaz mintázatok, nemzedékről nemzedékre: a férfiak, akik "mindig elhagyják a családot"; a nők, akik "mindig feladják magukat"; a kapcsolatok, amelyekben valaki mindig alkoholhoz nyúl nehéz időkben; a testek, amelyek generációkon át ugyanolyan módon hordozzák a ki nem mondott fájdalmat.
Ezek a minták nem véletlenek, és nem is tudatos választások. A tünethordozó sokszor egy régi, családi szintű megoldatlanságot visz tovább, anélkül, hogy tudna róla.

A harmadik rétegben nem az egyéni életút, s nem is a transzgenerációs örökség lenyomatai találhatók: ezek a lélek útjának tudattalanban őrzött emlékei. Ennek magyarázatát ki-ki hite szerint kötheti az univerzális, kollektív tudattalanhoz, és/vagy a kapcsolatban résztvevők előző-párhuzamos életeinek visszahangjaihoz.

És van a párkapcsolati tünet aktuális megjelenési formájának még egy további, meghatározó oka, rétege.

Véletlen egybeesés lenne csupán, hogy pont ez a két ember talált egymásra?

Amikor párt választunk, természetesen tudatosan is mérlegelünk – kinézet, értékek, humor, életcélok. De a vonzalom mögött ott dolgozik a tudattalan is, és ő nem véletlenszerűen választ. A mi tudattalan mintáink, sémáink megérzik és felismerik a másik tudattalan mintáit, sémáit – különösen azokat, amelyek a miénkkel "jól illenek" egymáshoz. Nem feltétlenül egyformák, inkább komplementerek: egymást kiegészítők, egymást aktiválók: a gondoskodó és a függő. Az érzelmileg zárkózott és az, aki mindig közelséget keres. Az, aki elveszíti magát a kapcsolatban, és az, aki ezt öntudatlanul el is várja. Ezek a párok nem véletlenül találnak egymásra – a tudattalanjuk egymást hívja meg a kapcsolatba.

Összegezve tehát, a tünet pontos formáját több erő együttesen határozza meg: az egyéni, transzgenerációs és kollektív tudattalan mintázatok, valamint a párosban egymásra találó komplementer sémák. Egy élethelyzet ezt nem okozza – csupán „beélesíti”.

Mi aktiválja a tünetet és mi rejtőzik a tünet mélyén?

A párkapcsolati feszültség akkor válik érzékelhetővé, amikor egy élethelyzet felébreszti a tudattalan mintákat, és azok tünetté állnak össze – amikor a kapcsolatban vagy a külvilágban valami elég nagy nyomást helyez a rendszerre ahhoz, hogy a tudattalan minták aktiválódjanak.

·       Egy gyerek születése.

·       Egy munkahely elvesztése.

·       Egy költözés, egy betegség, egy évforduló.

Ezek az élethelyzetek nem okozzák a sémák kialakulását – csupán előhívják azt, ami már ott szunnyadt.

Az egyik fél elkezd visszahúzódni, a másik egyre szorongóbbá válik.

Az egyik fél túlkontrollálja a helyzetet, a másik tehetetlennek érzi magát.

A rendszer feszültsége nő – és előbb-utóbb valamelyikükön tünet formájában jelenik meg.

Nem azért, mert ő gyenge. Hanem mert a rendszer nem bírja el a kimondatlan terhet.

Ilyenkor sokan azt mondják: "Minden rendben volt, aztán egyszer csak elromlott valami."

De valójában nem elromlott – hanem a feszültség hatására egy meglévő mintázat előjött, és láthatóvá, érzékelhetővé vált.

Sok minta mindaddig alszik, amíg a körülmények nem hívják elő.

A kapcsolat elején még nem volt elég nyomás, elég közelség, elég tét. Aztán lett. És ami addig láthatatlan volt, hirtelen nagyon is láthatóvá vált – egy tünet formájában.

A rendszerszemlélet egyik legfontosabb felismerése, hogy a tünet mindig valami mélyebbről szól – nem bűn tehát, hanem jelzés.

Ha az egyik fél megcsal, az nem csupán erkölcsi bukás.

Ha valaki inni, vagy tartósan meg/elhízik, az nem pusztán önfegyelmi kérdés.

Ezek a párkapcsolatban megjelenő jelenségek az adott párkapcsolati rendszer egyensúlytalanságának tünetei – olyan jelzések, amelyek azt mondják: „valami nincs rendben köztünk, de eddig nem tudtuk (vagy mertük) kimondani, vagy ha ki is mondta egyikünk vagy másikunk, valahogy mégsem született rá közös megoldás.”

A tünethordozó – az a fél, akinél a tünet megjelenik – nem "rossz ember" és nem "tettes". Ő az, aki a rendszer feszültségét valamilyen formában megmutatja - láthatóvá teszi azt, ami addig láthatatlan volt.

Tettes és áldozat – egy szemlélet, ami a gyógyulás útját állja

Van egy fogalompár, amely mélyen beágyazódott a köznapi gondolkodásba, és amely a megcsalás vagy a szenvedélybetegség témájánál szinte automatikusan aktiválódik: a tettes és áldozat fogalmai.

Ez a keret nem mindig téves. Valódi, közvetlen bántalmazás – legyen az verbális vagy tettleges – esetén a tettes-áldozat megkülönböztetés helytálló, az ilyen helyzetekben az áldozat védelme nem lehet kérdés.

De a kapcsolati diszfunkciók – a megcsalás, az elhízás, a szenvedélybetegség és más, tünetek – esetén ez a keret nemcsak pontatlan, hanem egyenesen ellehetetleníti a valódi gyógyulást.

A tettes-áldozat elgondolásra épülő gondolati rendszerek gyakorlatilag bezárják mindkét felet: az egyiket az önsajnálat, a másikat a szégyen ketrecébe.

Ilymódon közöttük is szakadék vagy fal képződik, ami szinte áthatolhatatlan.

Járjuk ezt körül kicsit részletesebben, egyrészt a megcsalás, másrészt a kapcsolat ideje alatt történő erőteljes súlygyarapodás eseteire vetítve.

A megcsalásnál egyértelmű a helyzet: a félrelépő fél a tettes, akit megcsalnak, áldozat.

A tettes mellé gyakran bejön társtettesnek, felbujtónak vagy bűnsegédnek a harmadik, „a másik” nő, vagy férfi, akinek sokszor a nevét sem lehet kimondani.

Mintha csak a Büntető Törvénykönyvet lapozgatnánk... ez a gondolkodás, terminológia egyértelműen oda köthető, onnan csorgott át.

Az elhízásnál a tettes-áldozat dinamika összetettebb: hosszú ideig az evésprobléma vagy ön-elhanyagolás nyomán meghízó felet megbélyegezték, mondván, hogy „csak nincs elég akaratereje”...

Majd az utóbbi évtizedben ez a narratíva átalakult, legalábbis a közbeszédben: a „píszí” nézet inkább az elhízott fél felé tanúsít együttérzést – miközben a partner, akinek egyrészt nehéz nézni társa el-egészségtelenedő testét, másrészt esetleg elveszíti a fizikai vonzalmat, és aki ettől szintén szenved, szinte automatikusan tettessé válik, ha már nem tud úgy nézni a párjára, mint rég...

Holott az ő fájdalma is valódi – csak éppen kimondani sem lehet, mert az újabb keletű közvélekedés szerint ez már felületes, sértő, elfogadhatatlan.

Sem a korábbi hibáztató, sem a jelenleg hatályos felmentő nézet nem segíti a párt az egymáshoz való közeledésben.

Mindezt tetézi egy további társadalmi paradoxon. A megcsalást mindenki kapcsolati ügynek tekinti – "hát persze, hogy kihat a kapcsolatra, hiszen a hűség és a szex egyértelműen két ember ügye..." Miközben a testet, a súlyt, az elhízást magánügynek nyilvánítják: "semmi közöd hozzá, milyen vagyok, ez az én testem, szeress és kívánj engem úgy, ahogy vagyok, akkor is, ha nekem nem sikerül önmagamat szeretni."

Holott a párkapcsolatban a test NEM CSAK magánügy.

Ahogyan a szexualitás NEM CSAK közös ügy.

Mindkettő a pár közös teréhez is tartozik.

Ha az egyik félben változás történik, az a másik félre is kihat.

A rendszerszemlélet éppen ezt mondja: ami kettejük kapcsolati terében megjelenik, és hatással van egymásra és a kapcsolatukra, az mindkettejüké, akkor is, ha látszólag csak az egyikük terében mutatkozik meg.

Amíg az egyik fél tettesként, a másik áldozatként tekint egymásra és önmagára, mindkettő be van zárva egy szerepbe. A "tettes" szégyennel és bűntudattal küzd, de nem látja a mélyebb összefüggéseket. Az "áldozat" a fájdalmaival és sérelmeivel azonosul, de nem vizsgálja meg, milyen szerepet játszott a rendszer fenntartásában.

A dinamika – amelyből a tünet fakadt – érintetlen marad. És a kapcsolat, még ha formálisan "rendbe jön" is azzal, hogy az egyik fél nagylelkűen megbocsát, a másik felfüggeszti a harmadik féllel való kapcsolatot, nagy akaraterővel lefogy, vagy abbahagyja az ivást, valójában ugyanott folytatják, ahol a tünet felbukkanása előtt abbahagyták. A kezelés - ha itt megáll - pusztán tüneti marad.

Felelősség és párkapcsolati szerződés

Látjuk tehát, hogy a tünetek a tudattalanból fakadnak, formájukat az egyéni és transzgenerációs minták szabják meg, a pár tagjainak komplementer sémái egymást erősítik, és egy élethelyzet végül beélesíti mindazt, ami addig szunnyadt.

A rendszerszemléleti megközelítés nem azt mondja, hogy nincs fájdalom, nincs sérelem, hogy ne lenne felelősség.

Azt mondja: a felelősség kétszemélyes – még ha nem is egyenlő arányban, és még ha az egyik oldal nem is látja a saját részét.

A tettes-áldozat elgondolás valójában a párkapcsolati alapjátszmát kiegészítő újabb játszma, és csak arra „jó”, hogy elkerüljük a valódi problémákkal való szembenézést.

A valódi, nem csak felszíni újratalálkozáshoz mindkét félnek ki kell lépnie a hibáztatás ismerős keretrendszeréből.

Mi történhet, ha kilépünk ebből a keretrendszerből, és megengedjük, hogy az, ami létrejött, az tudatos-tudattalanul mindkettőnk „műve”?

Ehhez még két fontos fogalmat szükséges tisztázni.

Az egyik a felelősség fogalma.

A felelősség ugyanis nem azt jelenti, hogy valaki valamiben hibás.

Azt jelenti: mind tünethordozóként, mind másik félként felismerem, és elismerem, hogy egy adott párkapcsolati következmény, tünet, játszma kialakulásában és fenntartásában bizonyosan van szerepem, ÉS energiát fektetek abba, hogy feltárjam a saját viselkedésem, működésem tudattalan okait. MAJD pedig tudatosan döntök arról, hogy tovább viszem-e az eddigi működésem, vagy változtatok a hozzáállásomon, viselkedésemen azért, hogy a párkapcsolati dinamika megváltozzon, egészségesebbé váljon, vállalva a döntésem és irányválasztásom kockázatait és mellékhatásait.

S teszem mindezt a másikra mutogatás nélkül.

Ha képessé válunk a másik és önmagunk hibáztatása helyett erre a felelősségvállalásra, akkor tudjuk megtenni az első igazi lépéseket a gyógyulás felé.

A másik fontos fogalom a "párkapcsolati szerződés".

Amikor párt választunk, kifejezetten és hallgatólagosan szerződéseket, megállapodásokat kötünk egymással.

Pl: közös érték számunkra a test és a testi egészség, amire vigyázunk és fenntartjuk.
Vagy: őszinték és egymás iránt hűségesek, kizárólagosak leszünk. stb.

A megcsalás a második szerződést sérti meg.
Az elhízás – legalábbis bizonyos értelemben – az elsőt.

És ha szerződésszegés van, a másik fél tudatosan vagy elfojtva, szinte törvényszerűen cserbenhagyást, csalódást él meg, akkor is, ha a szerződés kimondatlan.

A legtöbb esetben persze nem az történik, hogy a szerződésszegő-tünethordozó fél felkel egy reggelen azzal a tudatos szándékkal, hogy "na, ma jól megszegem, amiben megállapodtunk ".

Hanem, a tudattalan minta az, amely a mélyben zajló feszültségek, hiányban lévő szükségletek, elfojtott, elnyomott érzelmek hatására, ha azok egy bizonyos mértéket elérnek, utat tör magának – jellemzően valamelyik „párkapcsolati alapszerződés” megszegésén keresztül.

A fő kérdés valójában tehát nem az, hogy KI SZEGTE MEG a szerződést.

Hanem sokkal inkább, hogy: MI TETTE EZT SZÜKSÉGESSÉ?

Két példa

Vizsgáljuk meg tehát két példán keresztül, hogy a tünet – a szerződésszegés – megjelenését mi tehette szükségessé.

Megcsalás: amikor valaki kívül keresi, ami belül hiányzik

A megcsalás az egyik legsúlyosabbnak ítélt kapcsolati tünet. Azonnal fájdalmat, szégyent és dühöt generál – és az összes figyelem a félrelépőre irányul.

De érdemes megkérdezni: mi hiányzott a kapcsolatból, amit valaki kívülről próbált megszerezni?

A rendszerszemlélet arra hívja a párokat, hogy ne álljanak meg az ítéletnél, a hibáztatásnál, hanem vizsgálják meg azt is: volt-e köztük érzelmi távolság, amelyről sosem beszéltek? Az egyik fél visszahúzódott, a másik pedig egyre inkább magára maradt? Volt kimondatlan harag, elhallgatott szükséglet, fel nem dolgozott fájdalom? Milyen minták állnak egyik és másik szereplő előtt?

Ez a kérdés nem menti fel a megcsalót, és nem kéri számon a megcsalt félen, hogy mit csinált rosszul.

A megcsalás sokszor egy hosszú, csendes éhség vége – amelyről mindkét félnek volt valami tudása, csak nem találták a szavakat hozzá. Az egyik fél elkezd keresni máshol. A másik fél – talán öntudatlanul – hagyta, hogy a kapcsolat kihűljön.

Ez nem azt jelenti, hogy "mindkettő egyformán hibás". Azt jelenti, hogy a rendszert ketten hozták létre – és a gyógyuláshoz is ketten kellenek.

Elhízás: amikor a test veszi át a szót

A testi tünetek – köztük a súlygyarapodás – sokszor kevésbé tűnnek "párkapcsolati kérdésnek".

Mégis, a pszichoszomatikus szemlélet és a rendszerterápia egyaránt rámutat: a test nagyon is sokat tud mutatni arról, ami a a kapcsolati térben zajlik.

Az elhízás összefügghet elfojtott érzelmekkel, haraggal, szomorúsággal, félelemmel, amelyeket "nem lehet" kimondani a partner felé, és amelyeket az evés valahogy csillapít.

Összefügghet a határok hiányával: aki a kapcsolatban nem tud nemet mondani, nem tud saját teret kialakítani, annak teste néha mintegy "védelmi falat" épít maga köré.

Összefügghet elhanyagoltsággal: ha valaki nem érzi magát vonzónak, szeretettnek, értékesnek a kapcsolatban, az öngondoskodás is összeomolhat.

A tünethordozó testén megjelenő változás mögött sokszor ott van a másik fél láthatatlan hozzájárulása is: a ki nem mondott, de érezhető kritika. A távolságtartás, amely érzelmi éhséget hozott. A túlzott kontroll, amiben nincs saját tér. Vagy akár a valóságosan szűk fizikai tér. A párkapcsolati egyenrangúság helyett megjelenő szülő-gyerek dinamika. Az elismerés hiánya, amely lassan felőrölte az önbecsülést. Mindez nem tudatos "ártás" – de a rendszer szintjén mégis ott van.

Mindketten benne vannak.

Ez talán a legnehezebb felismerés: a párkapcsolati tünetek mindig kétszemélyesek.

Nem abban az értelemben, hogy "mindkettő egyforma arányban felelős". Hanem abban, hogy a rendszert – amelyet közösen tartanak fenn, közösen táplálnak – mindkét fél formálja, és a rendszer által mindkét fél formálódik.

A tünethordozó megmutatja a rendszer betegségét. A másik fél pedig – sokszor teljes jóhiszeműséggel – részt vesz abban, hogy ez a rendszer fennmaradjon.

Amíg csak a tünethordozót kezeljük, a rendszer változatlan marad. A megcsalt fél egyedül dolgozza fel a fájdalmát, a megcsaló egyedül küzd a szégyennel – de a köztük lévő dinamika érintetlen marad. Amíg csak az "elhízott" félnek javasolnak diétát, a kapcsolatban zajló érzelmi folyamatok láthatatlanok maradnak.

Nézzük meg, hogy a hibáztatás, ítélkezés és a tüneti kezelés helyett mi az, ami valóban működhet ilyen esetekben.

A valódi újratalálkozás – nem a felszíni megbékélés – csak akkor lehetséges, ha mindkét fél ki tud lépni a szerepéből.

Ha végre meglátják a sérült rendszert.

Ha végre meglátják a másikban és önmagukban azt két embert, akik ugyanannak a sérült rendszernek a részei, és akik csakis közösen tehetnek valamit azért, hogy a rendszerük meggyógyuljon.

Ha valamelyik tünet ismerős – akár mint tünethordozó, akár mint másik fél –, érdemes megállni, és – a döbbenetet, fájdalmat, sértettség első hullámain tújutva – egyfajta természettudósi kíváncsisággal, feltenni néhány kérdést, elsősorban önmagunknak:

• Mi az, amit eddig nem mondtunk ki egymásnak?

• Mi az, amit félünk kettesben megbeszélni?

• Miben nem tudok határt húzni, és ezt hogyan kompenzálom?

• Mi az a tudattalan dinamika, amiért pont ő jött az életembe?

• Mi az oka annak, hogy pont ezt a tünetet hordozom/ hogy pont ezzel a tünettel találkozom?

• Mivel járultam én hozzá ahhoz tudatos-tudattalanul, hogy pont ez a tünet alakult ki?

• Mivel tartom én fenn a tünetet?

• Milyen kapcsolati dinamikára mutathat rá – vagy milyen rejtett dinamikát fed el a tünet?

A tünetek nem azért jelennek meg, hogy kényelmetlenek legyenek – hanem azért, hogy végre meg lehessen hallani azt, ami eddig néma volt.

Ha magatokra ismertek ebben a sorozatban, a párhuzamosan végzett egyéni- és párterápia sokat segíthet abban, hogy ne csak a tünetet kezeljétek, hanem a mélyben rejlő okokra rátaláljatok, és a kapcsolat valóban egy magasabb szinten működhessen tovább.

xxx

Az írások szerzői jogi védelem alá esnek, kérjük, hogy csak megosztással adjátok tovább.